Amy a nagyvilágban :): 182-184. nap

Mert mászni KELL!!

kilátásunk

Az elmúlt hetek pörgése után nagyon jól esett egy szabadnap. Kezdett kicsit sok lenni megint úgy mindenből. Akik nem dolgoznak 6 órákat egy óvodában, azok nem hiszem, hogy megérhetik ezt. Nehéz velük, fárasztó folyton éberen figyelni, hogy vajon mikor szeretne valamelyikük fejjel lefelé lecsúszni a csúszdán. Ne értsetek félre. Imádom őket! De tényleg! Vannak nagyon jó pillanataink, mikor úgy érzem, hogy elfogadtak és szeretnek. Ilyen például, mikor a közel 2 éves Andrei felkelés után, óriási mosollyal az arcán fut felém és ugrik a nyakamba. Vagy mikor Collins és Arnold két oldalról ad puszit mikor hazamegyek. Vagy mikor Marwin rajzol nekem, és széles mosollyal adja át, lesve, hogy tetszik e, és kap e érte egy aranyos szót. Ezek olyan dolgok, amik megerősítenek engem abban, hogy igenis jól tettem, hogy ide jöttem.

Ma nemzeti ünnep volt az olaszoknál, így szabadnap révén, elmentem mászni. A lelkem egy darabja mindig üres lesz, akármennyi puszit/ölelést/ajándékot kapok a gyerkőcöktől. Az a rész (ami meg kell, hogy hagyjam elég nagy) sosem telítődik meg rendesen. Legalábbis itt nem. Mert ezek a mászások sosem elegek. Egy ideig kitart a lelkem, de sosem elég ideig. Mert a mászás. A mászás egy olyan dolog, ami nélkül már nem tudom elképzelni az életem. Hisz mennyi mindent köszönhetek neki! Mennyi élményt! Mennyi tapasztalatot! Mennyi barátot! Az elmúlt kb 10 évben, annyi olyan barátom lett a mászás során, hogy azt lehetetlen lenne megszámolni, még ha a lábujjaimat is hívnám segítségül :) Ők azok, akik mindig velem vannak, bárhol is mászom.

Megnyugvás a lelkemnek mikor a szikla alatt/mellett vagyok. Nem is kell, hogy mászhassak. Elég ha csak kiszabadulok a városból és látom ahogy napfény megcsillan a nitt füleken. Máris elfelejtem gondom bajom, és csak azon jár az agyam, hogy a többiek miért nincsenek itt?

mert belőlem kettő kell :)

Ha ott állok a beszállásnál, tudom ki vagyok, mit akarok. Tudom, hogy ez az életem és, hogy sosem fogom elhagyni. És ő sem engem. Mikor ez az élmény hiányzik, szó szerint elvonási tüneteim vannak, mint egy drogosnak. Talán még rosszabbak is. Rabby kérdezte egyszer, nem is olyan régen, hogy miért jobb sziklán mászni, mint teremben. Válaszomat nem tudtam megfogalmazni, hisz megfogalmazhatatlan, szavakkal körül írhatatlan. Ahhoz, hogy megértsd, miért vonzódom úgy a sziklákhoz, be kell csuknod a szemed, és kitárni a lelked.

Módszerem egyszerű: indulás előtt egy pillanatra becsukom a szemem, nagy levegőt veszek és máris egy buborékban leszek. Aztán elkezdek mászni. Nem érdekel semmi. Csak érzek. Érzem a napsugarakat. Érzem a lágy szellőt. Érzem, hogyan vág az éles szikla a kezembe. Érzem, hogyan olvad a magnézia a tenyeremről. Érzem, hogy kicsi a cipőm. :)Nem gondolkozom. Csak érzek. Csak a szikla és én. Egy tökéletes páros. Nincs senki és semmi ami megzavarhatná ezt az összhangot. Viszont nehéz létrehozni. Legfőbb alapja a bizalom. Bizalom a társadban. A barátodban. Ha ez nincs, nincs buborék. A Márk sosem értette, hogy miért nem engedtem olyan sokáig, hogy biztosítson. Hát ezért. Mert bubi nélkül rossz mászni. Szeretem ismerni a partnereimet. Szeretem őket a barátaimnak hívni, hisz így sokkal könnyebben mászom. Mostanra viszont már ott tartok, hogy túl sok van belőlük :) Nehéz a döntés!:))

Szégyenkezés nélkül bevallom, hogy ma a sírás kerülgetett. Igen. Velem is megesik az ilyen. Honvágyam volt. Vagyis inkább barátvágy. Hiányoznak az otthoni, jól megszokott mászások. Lehet, hogy itt több száz méteres utak vannak, de nekem mégis csak a mi apró Betekintsünk járt az eszembe. Hogy mennyivel jobb lenne ott mászni, azokkal akiket szeretek és megbízom bennük.

Kijövetelemkor egyfajta "tanárként" gondoltam magamra. Hisz sok mindent én mutattam meg Nekik. Most viszont olyan egyedül érzem magam a tanítványaim nélkül. Ők adtak nekem egy óriási löketet, hogy újra kezdjek mászni 2 éve. Szerintem ők sokkal többet segítettek nekem, mint én nekik. Tanítványok nélkül, már semmi sem ugyanolyan. Hiányoztok srácok. Hiányozni is fogtok. Azt hiszem itt az ideje, hogy új tanulók után nézzek :) Ti már "felnőttetek". Már a partnereim vagytok. Nincs mit nektek tanítanom. Gratulálok! Elképzelhetetlenül büszke vagyok rátok, és remélem nem fogtok elfelejteni, akármennyire is csapnivaló tanár voltam:) Én mindig kapható leszek egy "osztály találkozóra". ;) Mert mászni kell. Nincs kifogás :) (Ha pedig sokat csuklotok, ne lepődjetek meg. Csak én büszkélkedek veletek:)

Lehet, hogy most szénné égve, fájó ujjakkal, vörös lábfejjel ülök a gép előtt, de akkor sem hagynám abba semmi pénzért ezt a sportot! (Bár a holnapi izomláztól, biztos átfogom gondolni, de csak egy pillanatra :)

keress meg! :)

Szikla. Nem tudom elengedni. Még mindig a fejemben jár. Az az érzés, amit egy teremben nem tudsz megérezni. Csakis kint, az utak sokasága mellett. Lehet, hogy a bécsi Kletterhalle-ban több száz út várja az embereket, de én akkor is, a mi kis Betekintsünket választanám a családommal.