Az elsőre mindenki emlékszik. Ki ezért, ki azért. Van, hogy fáj, van, hogy egész kellemes. Van aki izgatottan várja, van aki kicsit félve. De mindenki emlékszik, hogy milyen volt.
Én a félős csoportba tartozom. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy mire is számítsak. Fájni fog? Tetszeni fog? Mit kell csinálni a kezeimmel? És a lábaimmal? Lesz aki segít, vagy csak kinevetnek majd?
Ahogy néztem a többieket (mert persze ez csak akkor jó ha sokan vagytok), a félelem mellé társult az izgalom is. Mert azért ez mégiscsak egész jó mókának tűnik. V. kezdte a sort. Mint minden, persze ez is könnyedén ment neki. Tudta, hogy mit csinál. Nem is nagyon figyelt a jó tanácsokra. Vagy lehet, hogy nem is hallotta őket. Ment a saját feje után.
Utána én következtem. Remegve léptem oda hozzá. Nagy levegő. Menni fog.
Hágóvas a lábon, csákány a kézben. Utolsó biccentés V-től és már indulok is. Dühkezelésnek is beillő erővel csapkodtam a jeget. A félelem kezdett végre átmenni kíváncsiságba. Nem is olyan rossz. Végre egy hely, ahol nem számít a magasság! Ott van "fogás", ahol én akarom. Ott van "lépés", ahol én akarom. Csak meg kell csinálni. Megyek amerre mondják. Hiába van rajtam szemüveg, szemem minden csapásnál csukva. Próbálok figyelni az instrukciókra. Nyújtott kéz, egy rúgásból lépést csinálni, a csákánnyal sem szöget verek be, nem kell annyiszor csapkodni. Vagy 3 helyen leakartam jönni, mert annyira fájt már az alkarom (overgripping tökéletes példája...). Végül a vége előtt nem sokkal adtam fel a dolgot. Fáradt is voltam és elkezdtem újra félni. Olyan furán nézett ki a jég. Valamiért nem bíztam benne. Pedig aztán utánam még jó páran felmásztak ott.
Lent öröm és boldogság. Túléltem. Abban a pillanatban még nem tudtam eldönteni, hogy tetszett e, szeretni fogom e. Erre aludni kell.
A többiek még elmentek fel a kuloárba, így én egyedül vágtam neki a vissza útnak. A hegy lábánál felkaptam a sífutó léceimet és kerestem egy egyenesebb talajt, hogy felcsatoljak és nagy bátran neki vágjak a hazaútnak.
A felfele még egy
dolog. Na, de ha az emberlánya felmegy valahova, akkor onnan le is kell
jönnie. Őszintén megmondom, ha saját lett volna a léc,
biztos bedobom a fák közé és otthagyom megrohadni ahogy van. Folyamatosan elestem, a végén már felállni is alig bírtam a hóból. Amikor beértem a fák közé, a bokám jobbra-balra járt... Elég szerencsétlennek éreztem magam. Alig vártam, hogy elérjek a felső házhoz és átvehessem a bakancsomat.
Szerencsére engem
nem olyan fából faragtak, aki egy rossz próba után feladja a dolgokat.
Mindkét sportnak adtam még egy lehetőséget. Jól tettem.
A
második jégmászás igazából dry tooling-nak indult. Viszont egy szlovén
forgató csapat lezavart minket a szikláról. Mert bár annyira nem
látszunk a háttérben, de nagyon hangosak vagyunk. Csak egy fél óra, ne
aggódjunk. Már épp indultunk volna a buszhoz, amikor a helyi bácsi
közölte, hogy mászhatunk a hátsó udvarán lévő jégen for free. Több se
kellett a magyar csapatnak! Mászni csak felsővel, így ketten felrohantak
és beraktak nekünk három kötelet is a fix standokba. Innentől már nem
volt megállás.
Eljött az én időm. Sütött a nap, jó volt a hangulat, biztonságban
éreztem magam. Csak úgy hasítottam a jégen felfelé. 3 utat másztam, ami
kb 60 métert tesz ki. És végig élveztem! Minden mozdulatot. Még az is,
amikor egy integetés miatt lecsúsztam és egy csákánnyal kellett vissza
mennem. Kivéve talán, mikor a patakon kellett átmásznom. Az nem tetszett
😁
 |
| keresztbe. hágóvassal. |
 |
| sportmászók vagyunk na! |
A második sífutásra az utolsó napon került sor. Sikerült rávennem
V-t, hogy töltse velem a napot és tanítson meg. (Ő már tapasztalt volt.
Legalább két hete sí futott már!)
A szállás körül rengeteg
kimondottan erre a célra készült pálya volt. Kiválasztottunk egy
tetszőleges irányt és uccu neki! V-vel tartani a lépést számomra
lehetetlen... De azért próbálkoztam. Most már lényegesen kevesebbet
estem. A mozgásom sem volt már annyira robotos. Bár azért néha szét
esett, de korrigáltam. Hétvégi nap révén, nagyon sok emberrel
találkoztunk. Nyanyókák és Papókák gond nélkül hagytak le. Meg sem
kottyant nekik ez a kis testmozgás. Átnéztünk az olaszokhoz is, így megvolt az első léces határ átlelésem.
Mint említettem, viszonylag
keveset estem. De azok mind 10/10 pontosak voltak! Volt, hogy
emelkedőnek felfele estem. Na, hát az gyönyörű volt. De komolyan. Miután
három neki futás után sem sikerült feljutnom, a könnyebbik utat
választottam: lecsatoltam és felcsattogtam. Így legalább V sem fagyott
halálra a sok várakozásban.
Végül közel 3 óra alatt tettünk meg
14,2 km-t, minimális szintkülönbséggel (mármint V számára minimális. Én
úgy éreztem magam, mint aki megmászta az Everestet...)
Az izomláz
és a fájdalom már abban a pillanatban jelentkezett, hogy lecsatoltam és elindultam a
második emeletre... Szerencsére volt korlát aminek dőlve sikeresen
vettem ez az akadályt is.
Összességében jól éreztem magam Szlovéniában, az ötödik Erasmus+ programunkon, aminek a célja, hogy megváltsuk a mászó világot. Szerintem jól haladunk. Legalábbis az a csoport amiben mi részt veszünk, igazán sok mindent megbeszélt és tanult egymástól.
Nyár végén az olaszok lesznek a házigazdák. Egész magas lécet kell megugraniuk, de bízom bennük!
A lényeg, hogy bátran lépj ki a komfort zónádból. Mert mi rossz történhet? Max. visszamész a zónán belülre, ha nem tetszik a látvány. De ha ki sem próbálsz új dolgokat, ha nem adsz lehetőséget honnan tudod, hogy nem fog tetszeni?
 |
| havas tea |
 |
| heti kedvenc |
