Amy a nagyvilágban :): július 2018

2008-2018

Aki ismer az tudja, hogy a memóriám, mint az aranyhalé. 3 és 5 másodperc közé tehető. Általában mindent és mindenkit elfelejtek. Tisztelet a kivételnek.

Az például megvan (még ha kicsit poros és homályos is), hogy 2009 októberében beléptem egy fém ajtón. Vidékiként nagy szó volt, hogy eljöttünk a fővárosba mászni. De már akkor is sejthettem, hogy megéri a dolgot. Megérte.

Az évek folyamán kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de mindig visszatértem. Mert jó volt a hangulat. Jók voltak az utak. Jó volt ott lenni. Küzdeni, szenvedni, nevetni. Nézni, hogy fejlődik évről évre a hely.

2017 januárjában Budapestre költöztem. Aztán elkezdtem sűrűbben járni. Imádtam. Márciusban elindultak az edzéseim hajnalok hajnalán. Először csak egy ember miatt keltem fel. De nem adtam fel. Bíztam magamban, és bíztam a teremben. Bejött. Közel másfél év kialvatlanság után már 15 (plusz-mínusz 1-2) ember kedvéért kelek fel.
Ez az én sikerem lenne? Nem hiszem. Max részben.

A hangulat.
A csapat.
A terem.

Tavasszal elkezdtek szállingózni a hírek. Bezár. Végleg. Ideiglenesen. Költözik. Nem költözik. Lesz. Nem lesz. Pár óra kétségbe esés után elmentem a forráshoz. Bezár. De ne aggódjak, újranyit. A lelkem egy része megnyugodott, a másik része viszont elszomorodott. Igaz a mondás, minden vég egy új kezdete. De mit csináljon az ember, ha egy olyan dolognak lesz vége amit szeretett? Megpróbál alkalmazkodni.

Ezt tesszük mi is. Mert egy edzés minősége és milyensége nem csak a termen múlik. Hanem a csapaton is. Az imádott Ujjerő Hajnal csapaton. Az insomniában szenvedő családunkon. 😊

Köszönöm nektek, hogy engem választottatok. Remélem az új helyen is találkozunk!