91. nap

Első nap Nápolyban

Ma reggel 7-kor elhagytuk napfényes városunkat, hogy 9 órát utazva, eljöjjünk egy ”mid-term tréningnek” nevezett 4 napos programra. Igaz, hogy ennek, körülbelül félidőben kéne lenni, mi meg még csak 3 hónapja vagyunk itt, de sebaj. A lényeg a lényegben, hogy ezzel a reggeli keléssel mindig meggyűlik a bajom :) 5:45-kor csörgött a telefonom, és sajnos megint nem akaródzott elhagynom a meleg takaró nyújtotta védelmet a hidegért. És ezen az sem segített, hogy hétfő este, Sylvana-val találkoztunk a Vuccerian, és valamikor hajnali egy fele mentem haza :) Nem értem, hogy miért nem. Nah mindegy. Sikerült két perces késéssel megérkeznünk az állomásra. (Ilyen is ritkán történik a mi családunkkal. Általában mi késünk. Persze ennek a magyarázata egyszerű: mi lakunk a legközelebb az állomáshoz, az egyetemhez, az irodához.)

Vonatunk pontban 7-kor indult. Ez is ritkán fordul elő az olaszoknál! :) Eddig azon a véleményen voltam, hogy nem zavar engem a sok vonatozás. Mit nekem 9 óra? Utaztam én már Miskolcról Veszprémbe! (igaz, az csak 5 óra volt). Majd végig alszom. Ami természetesen kudarcba fulladt. Az elején még próbálkoztunk úgy elhelyezedni a 6 személyes fülkében 5-en, hogy mindenkinek jó legyen, de 10 percenként valakinek begörcsölt a lába, a keze, a feneke.

Most sajna meg kell, hogy változtassam a véleményem. Rosszul vagyok, ha sokáig kell egy vonaton rostokolnom, és nem tudom magam mivel elfoglalni. Bezárva érzem magam. Kevés a levegő, amin a miniatűr ablakok nem segítettek. Anyway.

Kedvenc pillanatom: mikor egyazon időben elmondhattam magamról, hogy vonatozom és hajókázom :) Messinában a vonatunk felgördült egy hajó gyomrába, majd amint megálltak a fogaskerekek, már száguldottunk is a fedélzetre. Engem akkor még csak a kíváncsiság hajtott (később lettem rosszul). A látvány: leírhatatlan. Inkább nem is írok semmit. Szerintem a képek magukért beszélnek.

Messina

észt hölgyek :)

csoport kép

  Fél óra hajókázás után megérkeztünk a túl partra. Vonatunk lezötyögött, majd megállt, és elkezdett visszaindulni a hajó irányába. Kicsit értetlenkedve néztünk, de aztán persze dőlt a hülyeség, hogy ennyi volt a tréning, már megyünk is haza, stb. Persze ilyenről szó sem volt. Csak vágányt váltottunk. Ekkor következett 4 óra vonatozás. Ekkor már nem kicsit fájt a fejem. A rengeteg alagút meg csak rontott rajta. Akárhányszor csak bementünk egy alagútba mindenki neki állt tátogni, mint egy hal :) Az időjárás úgy változott, mint a kedvünk filozófia órán. Hol sütött a nap, hol szakadt az eső. Végül 10 perc késéssel begördültünk a nápolyi állomásra. (én majdnem a vonaton maradtam).  Elég hamar sikerült megtalálnunk a találkozó pontot. Körülbelül 20 perc buszozás után megérkeztünk a hostelbe. Hát ha a catania-ira azt mondtam, hogy jó volt, akkor ez tökéletes. A szoba elosztás logikáját nem nagyon értettük meg. Általában kettesével vagyunk a szobákban, méghozzá az azonos nemzetiségűvel. Már amikor ezt meglehetett csinálni. Mi a Dórával egy francia ágyon osztozkodunk, Jeanne pedig egyedül van egy négy ágyasban. Laura nem nagyon szeretett volna egy ágyon osztozkodni egy vadidegen lánnyal (megint van 3 önkéntes, más városból), így átköltözött Jeanne-hoz.

kép a képben

Fél óra pihenő után, az alagsorban találkoztunk és elkezdődött a tréning. Már az ide úton mondtam a Nico-nak, hogy be vagyok tojva a sok olasztól, hogy úristen mi lesz velem, nem fogom érteni. Hát a nagyját még most sem értem, de azért sokkal többet, mint sejtettem. Már nem szorulok annyira a Dóra segítségére, mint Catania-ban. Azért persze, még mindig zaklatom szegényt :) (Ezúton is bocsiii!!! Majd kárpótollak! :P )

Mit csináltunk ma: megint ismerkedős játék, aztán egy nagy plakátra kellett rajzolnunk, hogy miért is döntöttünk, úgy, hogy jelentkezünk önkéntesnek. Miután mindenki végzett, egyesével kimentünk és elmagyaráztuk, hogy mit miért rajzoltunk. Én egy mászót, meg egy gyerek táborféleséget rajzoltam. Ugyebár az nyílt titok, hogy utálok az emberek előtt beszélni. Főleg angolul. Dóra olyan édes volt, hogy kint maradt velem, és fogtam a kezét. Mondanom sem kell, hogy remegtem, mint a nyárfalevél, illetve szegénynek majdnem eltörtem szerintem az ujját. (majd ezért is pótollak!) Utána csoportokban kellett plakátot csinálnunk, az eddigi élményekről. Vagy valami hasonlóról. Nem mindig értem, hogy mit is várnak tőlünk. Mi a csajokkal egy sor emberkét vágtunk ki papírból. Tudjátok, mint az oviban. Papír lányok-fiúk amint egymás kezét fogják. Ez azt próbálta szimbolizálni, hogy mennyi új barátra szert tettünk már, illetve, hogy együtt dolgozunk. Vagy valami ilyesmit :)

Ezek után szerencsére jött a várva várt vacsora. Nekem személy szerint kopogott a szemem az éhségtől. Az előétel tészta (mi más?), tenger gyümölcsével. A tésztát legyűrtem, a többit a Kellinek adtam. Főétel: valami hal, sok zöldséggel, illetve krumplis bundában. Vagy valami hasonló. (azt hiszem, megvan az új kedvenc szava járásom). A desszert rumos fánk volt tejszínhabbal. C’e tout.