Amy a nagyvilágban :): Tátra harmadszor

fotó: Graselly Balázs

A Tátra megfog, elvarázsol és nem ereszt. Minden alkalommal újabb és újabb arcát fedi fel.
Olyan, mint egy szeszélyes nő. Óránként változtatja a hangulatát. Neked pedig minden eshetőségre fel kell készülnöd.
Eső.
Hó.
Jégeső.
Napsütés.
Hideg.
Meleg.
Felhős.
Villámlós.
Dörgős.

A napi programot mindig az első és a második adag kávé között kell megálmodni.

Így esett, hogy az első napunkat egy laza túrával töltöttük az Omladék-völgyben. Jelentem egész jó a kondim. Csak 2345 méter után estem össze, nem 500 után. Fejlődőképes vagyok, mint egy oposszum.

Bezzeg a fehér bőrűek jól bírták a strapát. Meg a többiek. De sereghajtónak is lennie kell valakinek.

A gerincről a gyorsan közeledő felhők kergettek le minket. Vagyis a csapat egyik felét. A többiek még megakarták nézni a másik gerincet is, de aztán a villámlás/dörgés/jeges eső trió őket is visszafordította. Csúszva-mászva tettük meg a kis tengerszemig az utat, ahol a napsütést az izlandiak egy kis fürdéssel ünnepelték. Nem normálisak...

Engem inkább a pihe-puha ágy és a meleg leves vonzott. Kinek mi.

fotó: Graselly Balázs

Második napunkat a bouldernek szenteltük Zolival.

~1800 méter magasan.

A Magas-Tátrában.

Ennyire egyszerű az egész.

A tavalyi Erasmus+ programnak hála, nem volt ismeretlen a terep. Második vagy harmadik próbára meg is lett a felmenet 😅
Volt egy kis tájékoztató füzetünk is, ami alapján próbáltunk megnézni pár olyan tömböt, amik tavaly kimaradtak. A patak túl partján. Fogjuk rá, hogy sikerült könnyedén átjutnunk. Körbejártunk pár kavicskát, majd megállapítottuk, hogy jobb ha biztosra megyünk, így inkább újra átgázolva a patakon (bare foot forever!) a tavalyi tömbök felé vettük az irányt. Spongya Bob-ként araszoltunk a törpe fenyők között. Az állóképességem maradéka is eltűnt az éjszaka (csak nem a zokni rabló, ágy alatti szörnyek a bűnösök?). Izomlázas testem minden egyes tömbön azt sikította, hogy: TE HÜLYE VAGY?? Próbáltam elnyomni és sérült lajhárként vonszoltam feljebb és feljebb magam.

Áfonya a TOP mászóknak
Fotó: Graselly Balázs

Bár az utakat már tavaly is másztam, idén is teljesen elvarázsolt a látvány. Újra és újra rájövök, hogy megéri harcolni a testemmel. (A testem hevesen tiltakozik ez a kijelentés ellen).

Az időjárás kegyeibe fogadott minket. Talán túlságosan is. Legalábbis ha Zolit kérdezzük, akkor biztos.
Elkapott minket a flow, így csak mentünk tömbtől tömbig.
Fáradt izmainknak szükségük volt egy kis pihenőre, így napozással ütöttük el az időt. Vagyis én napoztam, Zoli meg felöltözött a gyilkos napsugarak ellen.
Nyugodt szemlélődésünket a többiek zavarták meg, így újra folytattuk a mászást. Könnyebb utak felé tekingettünk, hogy mindenkinek legyen sikerélménye. A kedvenceket újra másztuk, megmutatva a többieknek, hogy egy kis gyakorlással miket lehet elérni.

Szemüveges és az egyik technikás út
fotó: Graselly Balázs

Az esti programtervezésnél Szemüveges barátunk megkérdezte, hogy van e kedvem másnap újra boulderezni. Alternatíva nélkül simán igent mondtam.
Már az eddigi napok is a chill jegyében teltek, ezt a hagyományt az utolsó napon sem szakítottuk meg.
Laza délelőtti indulást követően, idegenvezető üzemmódba kapcsoltam és körbemutogattam az ismert tömböket Szemüvegesnek. Kemény a gyerek, de azért sikerült megfogni egy-egy technikás úttal 😉

Az én szervezetem eléggé a végét járta, így csak egy-egy útra csatlakoztam. Zoli a vérét adta a boulder Istennőinek, így ő leginkább csak spot people-ként vett részt a programban. Szemüveges jól küzdött, de a meleg végül rajta is kifogott. Szemünk egyre másra elkalandozott a lenti patak irányába.
Az új profilképek elkészülte után összeszedtük maradék életkedvünket és a ház felé vettük az irányt.

Már indulás előtt összecsomagoltunk, a táskák már csak arra vártak, hogy bepakoljuk őket a kocsikba és útnak indulhassanak Aggtelek felé.

Az első nap én voltam az a "szerencsés", aki feltekerhetett a házig, így most az én kiváltságom volt a legurulás is. Utóbbi sokkal élvezetesebb volt, a birka turisták ellenére is (akik a csengő hallatán és a közeledő autó láttán sem álltak félre az útból).

A parkolóban mindenki és minden visszakerült az eredeti autóba, hogy Aggtelek felé vehessük az irányt.

I 💓Aggtelek.
A verseny, amit jobban várok, mint a karácsonyt.

A fotókért köszönet Graselly Balázsnak!